Ma már időben érkeztünk a McDonalds reggelire. Mivel kiszolgáló személyzet nem csak nyelveket nem beszélt, de még kifejezetten ostoba is volt, nem ment minden gördülékenyen, de végül mindenki megkapta, amit kért, nagyjából. Újra a Vörös tér volt az első célpont, ahol kiderült, hogy a Lenin mauzóleum hétfőn egyáltalán nincs nyitva, így rögtön a hagymakupolás templomhoz siettünk, és jól megnéztük kívül-belül. A kupolák tényleg nagyon klasszak, mégis nekem belülről tetszett jobban. Több kisebb teremből, szobából állt, labirintusszerű folyosók, lépcsők vezettek köztük. Mindegyik teremben mozaikképek csillogtak, volt amelyikben csak egy-kettő, közép felé meg már nagyon sok, a fejünk felett meg az egyes kupolákat láthattuk belülről. A főtermet egy égigérő oltár választotta ketté, és egy spanyol csoportnak épp akusztika-bemutatót tartottak a papok; gyönyörűen énekeltek. Ők nem használnak semmilyen hangszert, mert úgy tartják az emberi hang a legszebb hangszer, és ezt tökéletesen sikerült bemutatni. Elváltam a spanyol csoporttól, és kisebb bámészkodás után kimentem, a többiek már a füvön pihentek (vártak). Elolvastuk az útikönyvben, mit is láttunk, és még mit fogunk, újra átvágtunk a téren, közben azon törtem a fejem, ha a Kreml fala háromszög alakú és minden oldalról hét torony látszik, akkor hogy lehet összesen 19 tornya? De máris ott voltunk a falnál, számolhattam volna, ha akarok, de inkább megnéztük az ismeretlen katona sírját. „Neved ismeretlen, de tetteid nem” valahogy így szólt a felirat (persze nem én fordítottam le, ott még nem tartok), ennek ellenére nem volt egy különösen szép emlékmű, nem értem, miért kedvenc fényképezkedési helye ez ifjú pároknak. Akkor már maga a Sándor kert sokkal figyelemreméltóbb háttereket kínál, ami végighúzódik a Kreml második fala mentén; vannak benne fák, bokrok, de főleg csobogó szökőkutak, a víztükör tetején meg szobrok különböző meseszereplőkről. Volt maci, róka, gólya, de hattyú fivéreit köszöntő lányka is. A fal mentén, a parkon át eljutottunk a Kreml főbejáratáig, ahol megkezdhettük a sorban állást. Olyan hosszan végül is nem kellett várakozni, de a pénztárnál a kincstár/fegyvertárba nem lehetett jegyet venni, azt mondták, majd fél óra múlva. Nem azért, mert be volt zárva, és csak akkor nyit, vagy most túl sokan voltak benn, nem, de értelmesen nem tudták megmagyarázni, mi meg várakozás helyett inkább otthagytuk őket. A hátizsákokat le kellett tenni a ruhatárban, és végre mehettünk is befelé.

A hídon túl rögtön egy randa szocialista épület nézett velünk szembe, körülötte közepesen vonzó sárga házsorok (ezek egyikében volt a fegyvertár, másikban Sztálin volt lakása, szenátus, ilyenek), szép orosz zászlók lebegtek egyes épület felett, a tornyokon meg vörös csillagok tanyáztak – a nép nem hagyta levenni őket. Az erőd közepén volt egy harangtorony mellette több gyönyörű, kisebb-nagyobb templom belül tele ikonokkal, köztük a Vladimíri Madonna is, de itt csak a másolatot tartották, az eredeti a Tretyakov galériában van. Azért a másolat előtt is sokan leborultak, csókolgatták. Láttuk még a cári ágyút, vagy az ágyúk cárját (ez egyszerűen egy hatalmas ágyú volt), meg egy szintén hatalmas harangot, amiből kitört egy darab még öntéskor, ezért sosem használták. Sétáltunk a Titkos kertben, aztán elhagytuk a Kremlt, kifelé megérintve a falát, hogy biztosan visszatérjünk még ide.   

Ebédelni elmetróztunk az Arbat sétálóutcára, először a vicces nevű Mu-Mu-ban akartunk enni, de kiderült, hogy önkiszolgáló, és iszonyú sokan voltak, ezért átültünk a szemben levő helyre. Négyen bevállaltunk egy orosz leves-specialitást, a szoljankát, amiről kiderült, hogy szinte ehetetlenül savanyú. Uborka, citrom, olívabogyó, hagyma, és hús vagy hal – ezeket fedeztük fel benne, de legyűrni senki sem tudta. Engem utána a kaviáros blincsiki helyrerakott, a többiek is vigasztalódtak. Benéztünk pár ajándékboltba, én egy postán is szerencsét próbáltam, de mivel az egyetlen kiszolgáló is eltűnt, tíz perc után feladtam, hogy feladom a képeslapom.