Moszkva-Szentpétervár 2008

*Figyelem! A nap további eseményeit kénytelen vagyok kíméletlen alapossággal leírni, hogy mindenki a részletek teljes ismeretében tudja meghozni ítéletét. Hosszú lesz, de megéri.*

A szálláson, ahol lefoglaltunk egy hatágyas szobát (bár csak öten voltunk, de a rendszer szerint muszáj volt) nem tudtak rólunk, illetve csak egy kétágyasat tudtak felajánlani. Egy harmadik emeleti lakás volt egyébként a hosztel, a fürdőszobában vízvezeték-szerelők szorgoskodtak, szóval azt egyből levettük, hogy víz az itten nincs. Egy csak oroszul beszélő nénivel kommunikáltunk elég kevés sikerrel, de végül beszélt telefonon egy emberrel, aki némi viccelődés után megígérte, hogy odajön. Várakozás közben is zajlottak az események: a szerelők ki-be jártak, főleg cigizni, egyszer pedig vélhetőleg az alsó szomszéd jött fel ordítozni velük, gondolom átfúrtak valamit, vagy átfolyt a víz. Megérkezett a vicces fiú, akit innentől csak zöldpólósnak neveztünk, egyértelmű okból. Fülében headset villogott, és baromi tenyérbemászó képe volt. Sok mindent nem tudott tenni, de beszélt angolul, és mentegetőzött, hogy van a rendszerrel nagyon ritkán ilyen, hogy elkavarja a foglalást. Próbált intézkedni, közben a nénivel a vízkérdést lerendezni, mi meg úgy döntöttünk, inkább a lépcsőházban várunk a csomagokkal, mert az előszoba elég szűk volt. Egy kis idő múlva megjelent három rendőr és a feltételezett alsó szomszéd, biztos ő hívta őket ki, és még több kiabálás és veszekedés kezdődött. Az egyik rendőr minket észrevéve megpróbált szóba elegyedni velünk arról, hogy mi a fenét keresünk itt; közös nyelv, és ezáltal kielégítő válasz híján leegyszerűsítette a dolgokat és „Dokument!” követeléssel igazoltatni kezdett. Szerencsére zöldpólós előkerült, megmagyarázta a helyzetet, és a rendőr egy sorry kíséretében adta vissza az útlevelem. Ekkor zöldpólós tanácsára bevonultunk az egyik szobába, ahol ugyan pihent egy félmeztelen mongol lakó, de azt mondták menjünk csak, tudja, így egy kanapéra rásorjáztunk, aminek a kilátása épp a mongol hátára esett. Azt gondoltuk, ma ennél mélyebbre már nem kerülhetünk. Tévedtünk.

 

Zöldpólós jó hírekkel jelentkezett újabb fél órás várakozás után: van a közelben egy hely, ahova mehetünk, egy nagyon pici bibi van csak vele, egy vagy két embernek egy kanapén kell aludni. Nem baj, jó az, csak legyen. Még azért várni kellett, de bizakodtunk legalább, talán most pakolja ki a a nagymamát, de mindenképp szerez nekünk szállást. Tényleg csak két háznyival arrébb mentünk, de kedves magánlakés helyett egy másik, bár jobban kinéző hosztel fogadott. A gond mindössze annyi volt, hogy itt is csak két hely volt, dormitory-ban, és a többi ember számára volt két kanapé, a konyhában. A kony-há-ban! Több hosszú telefonbeszélgetésébe telt Levinek, most már a főnőknővel, aki valamiért nem tudott odajönni, hogy meggyőzze, nem alszunk a konyhában, és nem csak azért mert nem ezért fizettünk, hanem ha még elférnénk is ott, akkor sem lehet bezárni az ajtót, nem lehet garantálni, hogy mások nem jönnek be, és különben is, milyen jogon foglalnánk el az ő konyhájukat, ahol feltehetőleg van, aki tevékenykedni akarna. Az idő csak telt, minden hívás végén megegyeztek, hogy keres a főnöknő más szállást, de újrahíváskor megint csak a konyha előnyeről akart meggyőzni, felajánlott további kedvezményeket, vagy egyszerűen csak kijelentette, hogy ez a mi hibánk, hogy öt helyett hat helyet foglaltunk, hogy nem erősítettük meg harmadszor is a foglalást, meg miért akarunk mind egy helyen lenni egyáltalán?

A hívások közben zöldpólós barátnője fokozta a hangulatot olyan javaslatokkal, hogy játszunk activityt, vagy vezessük le a feszültséget egy kis zenével. Valahogy nem aratott sikert. Azért alapból jólelkű lány volt, meg ő aztán tényleg nem tehetett semmiről, sőt még zöldpólóst is megkedveltük idővel.

 

Végül nyolc körül érkezett a viszonylag jó hír: találtak egy helyet, ahol van egy háromágyas meg egy kétágyas szoba, az egyik le van ugyan foglalva, de ha kilencig nem jönnek meg, akkor azt nekünk adják. Végre tudtuk pontosan, hogy meddig kell várni, ezért lementünk kajálni. Nagy örömünkben, hogy végre kiszabadultunk a hosztelből, és némi fény is csillant az alagút végén nem mérlegeltük alaposan hova ülünk be, hanem letelepedtünk az első szimpatikus helyen, ahol nem volt tömeg. Sajnos ez pont egy nagyon drága pizzéria volt, ráadásul tévedésből Levi halas pizzát rendelt (nem szereti), de ezen már olyan igazán bosszankodni sem tudott. Azért próbáltunk reklamálni (én is olyan pizzát rendeltem, és én is azt hittem valami zöldség az), de belenyugodtunk tévedésünkbe. Az elfogyasztott étel és alkohol hatására tiszta optimizmussal a szívünkben tértünk vissza, ahol igen!, jó hír fogadott. Mehetünk a harmadik szálláshelyre, ahol már tuti van helyünk, és tudnak is rólunk. 
Felkaptuk a csomagokat, metróztunk egy sort, majd sétáltunk (akik oldaltáskával jöttek erősen megsínylették ezeket a túrákat), és megérkeztünk a Lenin hosztelbe. Azért túl szép lett volna, ha minden igaz, amit mondanak, mert kiderült, hogy két kétágyas szoba van csak, de az egyikbe bepréseltek egy nagy gumimatracot pótágy gyanánt. Hogy a sikert megünnepeljük, elindultunk kocsmát keresni, de az a kevés amit találtunk, mind épp zárt, végül nagy kerülővel ráakadtunk egy éjjel-nappalira, és vettünk dobozos sört, ami még az utcán elfogyott.