Moszkva-Szentpétervár 2008

A moszkvai tömegközlekedésre igazán nem lehet panaszkodni. Főleg a metrókra nem. Nagyon gyakran járnak, este jó sokáig és maguk az állomások legtöbbje gyönyörű. Hatalmas csarnokok árkádokkal, gyönyörű kristálycsillárokkal, hosszú, csempével kirakott folyosók, kész labirintus. A mozgólépcsők alján mindenhol ott ül a vigyázó metrószörny. Persze a dekoráció is még a régi rendszerből maradt itt, de az csak külön egzotikussá teszi; a sok vörös csillag, a boldog mozaik munkások és Lenin tekintget mindenfelől vidám kattogtatásra buzdítva a sok turistát, ami viszont tilos, ezért egyszer ránk is szóltak morc rendőrök.

Mentünk le a mozgólépcsőn a metróhoz – itt szigorúan az állók a jobb oldalon, a sietők a bal oldalon tartózkodnak –; a tömeg miatt egymástól távolabb álltunk (a jobb oldalon). Renáék voltak leghátul, egyszer csak lekiáltott, hogy –Levi, vigyázz a táskádra!- Kicsit oldalra fordultam, és láttam, hogy a haladó sávban vagy tizenöt, különböző korosztályt képviselő cigányasszony nyomakszik lefelé. Az eleje már Levi mellé ért, és folyékony magyarsággal fordult felé: - Nahát, ti is magyarok vagytok?

Ma már időben érkeztünk a McDonalds reggelire. Mivel kiszolgáló személyzet nem csak nyelveket nem beszélt, de még kifejezetten ostoba is volt, nem ment minden gördülékenyen, de végül mindenki megkapta, amit kért, nagyjából. Újra a Vörös tér volt az első célpont, ahol kiderült, hogy a Lenin mauzóleum hétfőn egyáltalán nincs nyitva, így rögtön a hagymakupolás templomhoz siettünk, és jól megnéztük kívül-belül. A kupolák tényleg nagyon klasszak, mégis nekem belülről tetszett jobban. Több kisebb teremből, szobából állt, labirintusszerű folyosók, lépcsők vezettek köztük. Mindegyik teremben mozaikképek csillogtak, volt amelyikben csak egy-kettő, közép felé meg már nagyon sok, a fejünk felett meg az egyes kupolákat láthattuk belülről. A főtermet egy égigérő oltár választotta ketté, és egy spanyol csoportnak épp akusztika-bemutatót tartottak a papok; gyönyörűen énekeltek. Ők nem használnak semmilyen hangszert, mert úgy tartják az emberi hang a legszebb hangszer, és ezt tökéletesen sikerült bemutatni. Elváltam a spanyol csoporttól, és kisebb bámészkodás után kimentem, a többiek már a füvön pihentek (vártak). Elolvastuk az útikönyvben, mit is láttunk, és még mit fogunk, újra átvágtunk a téren, közben azon törtem a fejem, ha a Kreml fala háromszög alakú és minden oldalról hét torony látszik, akkor hogy lehet összesen 19 tornya? De máris ott voltunk a falnál, számolhattam volna, ha akarok, de inkább megnéztük az ismeretlen katona sírját. „Neved ismeretlen, de tetteid nem” valahogy így szólt a felirat (persze nem én fordítottam le, ott még nem tartok), ennek ellenére nem volt egy különösen szép emlékmű, nem értem, miért kedvenc fényképezkedési helye ez ifjú pároknak. Akkor már maga a Sándor kert sokkal figyelemreméltóbb háttereket kínál, ami végighúzódik a Kreml második fala mentén; vannak benne fák, bokrok, de főleg csobogó szökőkutak, a víztükör tetején meg szobrok különböző meseszereplőkről. Volt maci, róka, gólya, de hattyú fivéreit köszöntő lányka is. A fal mentén, a parkon át eljutottunk a Kreml főbejáratáig, ahol megkezdhettük a sorban állást. Olyan hosszan végül is nem kellett várakozni, de a pénztárnál a kincstár/fegyvertárba nem lehetett jegyet venni, azt mondták, majd fél óra múlva. Nem azért, mert be volt zárva, és csak akkor nyit, vagy most túl sokan voltak benn, nem, de értelmesen nem tudták megmagyarázni, mi meg várakozás helyett inkább otthagytuk őket. A hátizsákokat le kellett tenni a ruhatárban, és végre mehettünk is befelé.

A hídon túl rögtön egy randa szocialista épület nézett velünk szembe, körülötte közepesen vonzó sárga házsorok (ezek egyikében volt a fegyvertár, másikban Sztálin volt lakása, szenátus, ilyenek), szép orosz zászlók lebegtek egyes épület felett, a tornyokon meg vörös csillagok tanyáztak – a nép nem hagyta levenni őket. Az erőd közepén volt egy harangtorony mellette több gyönyörű, kisebb-nagyobb templom belül tele ikonokkal, köztük a Vladimíri Madonna is, de itt csak a másolatot tartották, az eredeti a Tretyakov galériában van. Azért a másolat előtt is sokan leborultak, csókolgatták. Láttuk még a cári ágyút, vagy az ágyúk cárját (ez egyszerűen egy hatalmas ágyú volt), meg egy szintén hatalmas harangot, amiből kitört egy darab még öntéskor, ezért sosem használták. Sétáltunk a Titkos kertben, aztán elhagytuk a Kremlt, kifelé megérintve a falát, hogy biztosan visszatérjünk még ide.   

Ebédelni elmetróztunk az Arbat sétálóutcára, először a vicces nevű Mu-Mu-ban akartunk enni, de kiderült, hogy önkiszolgáló, és iszonyú sokan voltak, ezért átültünk a szemben levő helyre. Négyen bevállaltunk egy orosz leves-specialitást, a szoljankát, amiről kiderült, hogy szinte ehetetlenül savanyú. Uborka, citrom, olívabogyó, hagyma, és hús vagy hal – ezeket fedeztük fel benne, de legyűrni senki sem tudta. Engem utána a kaviáros blincsiki helyrerakott, a többiek is vigasztalódtak. Benéztünk pár ajándékboltba, én egy postán is szerencsét próbáltam, de mivel az egyetlen kiszolgáló is eltűnt, tíz perc után feladtam, hogy feladom a képeslapom.

A gumimatrac reggelre leeresztett...
Reggelizni a közeli McDonaldsba igyekeztünk, ami pont a metrómegállónál van, de sajnos a meki-reggeliről lekéstünk, mert itt csak 10-ig adják. Ezután bemetróztunk a Vörös térre, bár tőle elég távol bukkantunk fel, a nagy színháznál. De nem baj, úgy is itt volt a kincs elrejtve, amit meg kellett találnunk. Egy ismerős járt erre egy hónappal ezelőtt, és elrejtett egy meglepit itt a Teatralnaja téren, amiről küldött egy képet is. Könnyen meg is találtuk, szentpétervári metrózseton volt papírba és nejlonzsacsiba csomagolva, a papíron még kedves üzenetet is kaptunk. Közben a téren épp kommunista tüntetés volt, mi a középen álló Marx szobrot fényképeztük, amikor egy néni szovjet zászlót lobogtatva kivált a tömegből, és beállt a szobor elé, majd hívott, hogy együtt fényképezkedjünk vele. Ennek boldogan eleget tettünk, nagyon mókás volt, utána indultunk tovább most már tényleg a Vörös térre. Elmentünk az épp tatarozás alatt álló Moszkva szálló mellett, a történelmi múzeum előtt meg megnéztük Zsukov marsall szobrát. Már eddig is elég borús volt az idő, de amint beértünk a Vörös térre kezdett rá csak igazán az eső, úgyhogy hamar bemenekültünk a GUM áruházba (amúgy is be akartunk jönni). Szép árkádos épület ez üveggel fedett belső terekkel; az üzletek meglepően jól elbújtak az oszlopok mögött. Az emeleteken kis hidak vezettek át az épületrészek között, az egyiket egy büfé színes székekkel és asztalokkal rendezte be. Először ide csüccsentünk le, de aztán kerestünk egy kevésbé forgalmas kávézót, ahol kávéztünk/üdítőztünk/sütiztünk.
Az eső elállt, de a Lenin mauzóleum bezárt, meg azért még morcos maradt az idő, ezért múzeumnapot szavaztunk meg, és a Sándor kert mentén elgyalogoltunk a Puskin múzeumba. Nem volt olyan könnyű, mert utunkat állta egy iszonyú forgalmas, kétszer négysávos út, amin nem volt zebra, se átjáró, végül hatalmas kerülővel egy híd alatt sikerült kikerülni. A múzeumban nem hitték el, hogy oroszok vagyunk (az oroszoknak sokkal olcsóbb a jegy, mint a külföldieknek), azt hogy diákok szerencsére már inkább (a külföldi diákjegy is drágább mint az orosz felnőtt jegy). Én becsülettel végigjártam az egészet, a középkori-kora reneszánsz képek tetszettek, ezek külön színű és hőmérsékletű termekben voltak, de máshol meg eléggé zavarba ejtettek olyan szobrok, amikről meg voltam győződve, hogy láttam már őket. Később kiderült, hogy ez így is volt, csak itt rengeteg híres szobor másolatát elkészítették, hogy a helyi művészeknek ne kelljen külföldre menni, hogy tanulmányozzák ezeket.
Nagy nehezen kikeveredtem a találkozási pontra, ahol kiderült, hogy Zsófi és Levi megtalálta az igazi múzeumot, ahol eredeti művek vannak, például az útikönyv által beígért impresszionista és kubista képek. Bágyadtak voltunk már, de azért persze megnéztük, és tényleg megérte. Így visszagondolva ez megint csak az oroszok újabb leleményessége, hogy egy múzeumot két épületbe tesznek, külön belépővel persze, de legalább szólnának róla.
Már tényleg fáradtan és éhesen a közelben jelzett olcsó olasz kajáldát próbáltuk megtalálni, de különböző építkezések miatt az egész háztömböt meg kellett kerülni, közben végig fejünk felett lebegett annak lehetősége is, hogy most épp be van zárva. Utunk egy hatalmas templom mellett vitt el, a Megváltó templom, Moszkva új jelképe. Sztálin földig romboltatta ezt a templomot egykor, helyébe hatalmas felhőkarcolót akart építtetni, de valamiért ez nem jött össze, ezért uszoda működött a helyén (a templomok és uszodák kapcsolatáról még lesz szó később). A rendszerváltás után Moszkva lelkes polgálmestere és persze lakói segítségével rekordidő alatt építették újra fel, és körülötte is nagyon profin rendezték el a teret, van zöld, virágos, hatalmas szobor (II. Sándor), sétálóhíd a szigetre, rajta padok, szép lámpaoszlopok, szóval tényleg igényes.
Meglett az olasz vendéglő is, és tényleg olcsó volt, emellett nagyon finom kajával szolgáltak, és az út kedvenc söréből is itt fogyasztottunk a legtöbbet, a Szibirszkaja Koronából. Bár még nem volt olyan késő, amikor beültünk, ez a délután és este mégis eltelt itt vidám beszélgetés közepette (pl mi a különbség a birka és juh között). 

Moszkvába vitt a repülő, de már Budapesten, várakozás közben elkezdődtek az izgalmak, mikor mind az ötünk nevét bemondta a hangosbemondó, pedig még jóval a becsekkolási idő előtt voltunk. Kiderült, hogy csak másik gép visz, ezért új helyeket osztottak, nekem sikerült vagy tíz sorral előrébb adniuk, mint a többieknek (Attila is a másik oldal közepére kapta), így egyedül fogyasztottam a pörköltöt és székelykáposzta csíkot, amit reggeli-ebédnek felszolgáltak, és figyeltem a térképen, ahogy a gép Moszkva teljes megkerülésével áll csak rá a leszállópályára.

Helyi idő szerint 13:30-kor érkeztünk meg, viszonylag könnyen bejutottunk az országba, de amint kiléptünk a repülőtérről, kicsit meginogtunk. A repteret épp (át)építették, azon kívül csak alig készülő épületek, meg utak voltak a környéken. A fiúk szerencsével jártak azért vonatkeresés terén, fél óra múlva már suhantunk is be a városba. Kis metrózás és séta után egész könnyen megtaláltuk a szállást. És itt kezdődtek a gondok. 

Újabb kaland szláv területen: a jelenlegi (és eddig mindenkori) leghatalmasabb ilyen nemzet otthonába látogattunk, pontosabban két fővárosába, Moszkvába és Szentpétervárra. Utaztunk repülőn, hajón, vonaton, metrón, trolin és buszon (egyszer villamost is láttunk). Magyarokkal kétszer találkoztunk, de egyszer sem voltunk rá büszkék, hogy honfitársaink. Rendőrök egyszer igazoltattak, egyszer pedig büntettek, viszont rablás/támadás áldozatává nem váltunk. Az oroszok külföldiek iránti lelkesedését és vendégszeretetét kiismertük, bár az is lehet, hogy csak mélyebbre kellett volna ásni. Egyszer azért sikerült bosszút állni. De ennyi elég a száraz tényekből, jöjjenek maguk az események!